metal-music-critics

Born of osiris - Soul sphere kritika

A Born of osiris egy 2003-ban alakult egy deathcore-t, progresszív metált játszó együttes Illinois-ból. 2007-ben váltották Born of Osirisra a nevüket, amelyet Ozirisz és Hórusz legendáján alapoztak. 

Jelenlegi felállásuk: Cameron Losch – gitár (2003 –), Ronnie Canizaro – ének (2006 –), Joe Buras – billentyűk, szintetizátor, további ének (2007 –), Lee McKinney – gitár (2007 –), Nick Rossi – basszusgitár (2018 –)

Jelenleg 5db nagylemezük, és 2db EP-jük van. Aki benne van a deathcore világában, annak egy kötelező együttesnek számít a zenekar. Kissebb nagyobb botlásokkal, de fenntartják a műfajban a magas pozíciójukat. Habár a szintetizátor, és az ének egyre jobban előtérbe helyeződik az idő elteltével.

A Throw me in the jungle bemutatása nem váltott ki túl nagy pozitív bizakodást a megjelenő album felé. Itt pont az történik meg, amit leírtam. Énekkel kezdődik, és a zene folyamatos részét képezi a szintetizátor. Az album során azt vettem észre hogy az elektromos gitár kissé háttérbe szorul a szintetizátorral szemben. Persze remekül megkomponált riffek megtalálhatóak ugyanúgy az albumban mint eddig. A dalszövegek egytől-eggyik remekül megvannak írva, és összerakva. Egy jó hangzású minőségi albumról beszélünk.

Egy remek zúzdával kezdődik az album a The other half of me-vel, melyből videó is készűlt. Őszintén nagyon jól összevan rakva a szám, minden a helyén van. Egy fellengzős szinti hangzás után beindulnak a gitárok, és ezzel együtt szám hangulata odaront az emberhez. Ronnie és Joe hangja egyszerűen teljesen egy új, és különleges arculatot teremt a zenekarnak. Nem mindig származik jó abból ha kettő, vagy több ember osztoz az éneklésben, mert az egyik jobban kitűnik mint a másik. Ennél a zenekarnál megfelelően fel van osztva ez. A refrént nagyon bírom. Erőteljes és remekül fel van osztva, utána egy kissebb szimfo hangzás. A dal vége előtt a szóló teljesen beleillik az összképbe, és nem egy rövid agyon tremolózott szar. Ez az összes szólózásra igaz.

 

A második dal az emlegetett Throw me in the jungle. Számomra semmilyen összképet nem rombolt le a dal, sőt az albumon az eggyik kedvencem. Egy remek erőteljes énekkel megtüzdelt refrénnel indít a dal. Aztán Ronnie brutális hörgésével megkezdődik a dal gyorsabb tempóba váltása. Tipikus metalcore felosztású dal. Gyors darálós roham, aztán a megváltó refrén Joe énekhangával. A vége egy jó kis breakdown-al zárul.

 

A Free fall-al az fojtatódik, amit a The other half of me elkezdett. A zenekar az erőszakosabb oldalát veszi elő. Remek gitárral indítás, aztán szintivel zárás.  A negyedik dal az Illuminate, amelyről klipp is készült. Itt jobban megjelenik ez az Istenies felmagasló stílus, mint az album többi dalában. Az ókori egyiptomi szintér egy külön megszínesítést ad az album dalaihoz. Ebben a dalban az énekhang ismét megjelenik a refrénben. Az instrumentál meg nagyon dallamos lett. A Tidebinder egy számomra nagyon tettszetős egyiptomias szimfonikus instrumentállal van megfűszerezve. Itt egy olyan jó dallamos szólózás szerepel, aztán egy brutális Rings of saturn-ra emlékeztető gitárhangzás jelenik meg, vele együtt Ronnie fantasztikus hörgése.

Az album során egy pár gitárhangzás hallatán rögtön a Rings of saturn jut az eszembe. A következő dal, amit kiemelnék az a Goddess of a dawn. Elég egy változatos dalról beszélünk. A progresszivitás nagyon megjelenik benne. Egy kicsit a refrén hangulata elviszi a kemény, odabaszós kezdés hangulatát. Ez annyira nem tettszik, de többszöri meghallgatás után már nem zavaró annyira. A The louder the sound, the move we all believe, a harmadik dallamosabb szám a többihez képest. Itt a tiszta ének jóval több teret hódít, és látszik is hogy erre is helyezik inkább jobban a hangsúlyt. Nekem az jön le hogy ebben a dalban a refrén van a legjobban kiemelve, a közötte levő versszakokhoz képest. Ettől függetlenül nem egy rossz szám, csak a dallamosság ismét nagyobb teret hódít.

 

 A Warlords újra fejrázásra kényszeríti az adott hallgatót, aki kipihente magát az előző szám végighallgatása során. Amit kiemelnék ebből a számból az a gitár. Fülbemászóan brutális. A River of time fojtatja ezt a hangulatot, majd következik a Composser. Ami személyes kedvenc. Elejétől a végéig kiváló, és a refrén, az a csúcsa az egésznek! A hangulatot végig tartja magában, és ez a szám megfelelő lezárása az albumnak. Olyan mint ha egy plusz löketet szerettek volna még a végére benyomni azért, hogy a hallgató elszomorodjon hogy nincs több szám az albumon.

 

Végeredményben egy remekül összerakott, és gondosan kidolgozott albumot kaptunk. Látszik hogy van benne munka,és bizonyos kereteken belül ujjítani akartak, azért hogy a rajongók nagyrésze ne határolódjon el tőlük. Jó hogy van benne tiszta ének meg szinti, de ne vigyék túlzásba. Egy kissebb monotonítást azért tapasztalok az album némelyik részén. Mindenesetre többszöri végighallgatás után nyeri el igazán a tettszését az album. Nem a legjobb albumuk, de rosszul nem jársz vele.

 

Értékelés: 10/7